Forrás: HVG, 2006. augusztus 2.

Sok mindenért sajnálom a székelyeket, de legjobban talán a - mostanában egyre több politikai rendezvényen is elhangzó - "székely himnuszért". Ennél biztosan jobbat érdemeltek.

Mindenekelőtt: nehéz elképzelni magyartalanabb dallamot. Mindaz (ritmus, dallamvezetés), amit Kodály, Bárdos és mások annak idején úgy tanítottak, hogy ellenkezik a magyar zenei hagyománnyal, mint egy állatorvosi lóban, mind együtt megtalálható benne. S nehéz elképzelni csúnyább dallamot. Ez az, amire azt mondják: tömény giccs.

És a szöveg? Szerinte népünket nem Isten, hanem a Végzet vezeti, göröngyös úton, sötét éjjelen. A segítséget Csaba királytól várjuk, de nem világos, hogy a győzelmet ő itt fogja-e megadni, vagy vezetésével emigrálunk a Tejútra. A göröngyös út végül nem a csillagos égben elnyert győzelemhez vezet, hanem a tengerbe, olyan tengerbe, mely a népek harcától zajlik (a tenger, amint zajlik?). Ott a székelység egy különös sziklává válik: míg a szikla a Bibliában, a költészetben a szilárdság, biztonság jelképe ("én erre a kősziklára építem Egyházamat"), addig ennek a tengerben álló sziklának az a tulajdonsága, hogy porlik.

Ez a porló szikla a maroknyi székely. (De ha csak maroknyi, akkor nem volt-e törvényszerű Trianon és Erdély elvétele?) Nem elég baj a porlás, még amellett fejünket (a szikla-főt?) is újból és újból elborítja a zajló tengeren. Ilyen nagy bajban mégiscsak előkerül a végzet és Csaba királyfi helyébe Isten, aki nem hagyja elveszni Erdélyt.

A székelyeknek sohasem volt külön himnuszuk. Ez a "himnusz" sem Erdélyben keletkezett, hanem Budapesten. Az 1920-as években kezdtek szervezni a Zugligetben "tavaszi nagyáldozatokat", a Hadúr tiszteletére gyújtott tüzekkel, lófőkkel, pohárnokokkal, rabonbánokkal, címerrel (kék mezőben véres kard, amelynek bagoly a markolata; jobb válla felett hold, a bal fölött nap), és sok egyéb kellékkel. A hozzá kapcsolódó mítoszok a hun ideológiára épültek.

A "székely himnusz" egy viszonylag kicsiny, sajátos gondolkodású csoport tulajdona maradt a közelmúltig. Magyarországon ellene hatott nemcsak a politikai tilalom, hanem a többé-kevésbé mégis érvényesülő értékigény is. Erdélyben az elnyomatás évei sajátos érzelmi töltést adtak a tiltott gyümölcs élvezetének. De az erdélyi értelmiség körében megszólaltak a kritikai hangok is. Azoké, akik nem akarták azonosítani vele sem magyarságukat, sem erdélyiségüket. Egyesek más székely himnuszt ajánlottak: népdalokra vagy Bartók Este a székelyeknél dallamára írt-keresett versezeteket. Itthon a falurombolás elleni tüntetésekben hozták elő azok, akik fiatalkorukból emlékeztek rá. Bizonyos, hogy sokak számára őszinte érzés kifejezése volt, akár a nemzeti érzésé, akár az Erdély melletti kiállásé. Rosszabb, amikor cinikus politikai manipulációk eszközévé vált. Igazi végiggondolás persze nem állt mögötte. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy ez a lényegében pogány mentalitású szöveg egyes templomokba is behatolt.

De ha az erdélyi magyarsággal való összetartozás kifejezésének tekintjük, felvethető: hol a felvidéki himnusz? Hol a vajdasági vagy a kárpátaljai himnusz - vagy éppen a burgenlandi? Nem lenne jobb egy olyan himnusz, mely minden magyaré? De hiszen van ilyen, úgy kezdődik, hogy "Isten, áldd meg a magyart"!

folytatás

AZ UTÁN, HOGY VÉTKESNEK MONDTÁK

XXV.

Hogy ne haragudjam, athéni férfiak, azért, ami megesett: hogy engem vétkesnek nyilvánítottatok, arra sok okom van. Nem is ért váratlanul, ami ért, sőt sokkal inkább csodálkozom a kétféle szavazatok számán. Mert nem hittem volna, hogy ilyen kevésen múlik, hanem sokkal nagyobb rosszat vártam. Most pedig úgy látszik, ha csak harminc szavazattal több esett volna a másik oldalra, föl volnék mentve. Melétosszal szemben, azt hiszem, már így is fölmentést nyertem, és nemcsak fölmentést nyertem, hanem mindenki előtt világos, hogy ha Anütosz és Lükón nem léptek volna föl vádlóimul, még ezerdrachmás bírságot is kellene fizetnie, mint olyannak, aki nem kapta meg a szavazatok ötödrészét.

XXVI.

Halálbüntetést indítványoz tehát számomra ez az ember. Hagyján! De hát én miféle ellenindítványt tegyek, athéni férfiak? Vagy csak azt kérjem, amit megérdemlek? Mit is hát? Milyen büntetést vagy bírságot érdemlek meg én azért, amiért meggyőződésem szerint egész életemben soha nem henyéltem, hanem ügyet sem vetettem semmire, amivel a legtöbb ember törődik, a vagyonszerzésre, a gazdálkodásra, a hadvezéri állásokra, népgyűlési szereplésre és más hivatalokra vagy a városbeli összeesküvésekre és pártokra, mivel úgy gondoltam: sokkal tisztességesebb vagyok, semhogy épségben maradhassak, ha erre az útra térek; nem is tértem erre az útra, amelyen sem nektek, sem magamnak nem használtam volna semmit, hanem mindenkit külön-külön felkeresve, a legnagyobb jótéteményben részesítettelek benneteket, legalábbis én így hiszem, mert megkíséreltem mindegyikteket meggyőzni: ne törődjék semminemű dolgával előbb, mielőtt önmagával nem törődik, hogy hogyan lehet a lehető legderekabb és legokosabb; sem a város ügyeivel, míg magával a várossal nem törődik, és minden más dologban is hasonlóképpen járjon el. Mi történjék tehát velem, ha ilyen vagyok? Mindenesetre valami jó, ti athéni férfiak, ha valóban érdemem szerint kell javaslatot tennem; mégpedig olyanféle jó, ami megillet engem. Mi illet hát meg egy szegény sorsú, jótevő férfiút, aki a közügyektől visszavonultan kénytelen élni, hogy benneteket buzdíthasson? Semmi más nem illetheti meg jobban, athéni férfiak, az ilyen embert, mint az, hogy a prütaneionban étkezzék, és még sokkal inkább megilleti, mint olyan valakit közületek, aki lóval, vagy kettős vagy négyes fogattal Olümpiában győzelmet aratott. Mert az ilyen ember a boldogság látszatát adja nektek, én pedig valóban boldoggá teszlek; azután meg ő nem szorul rá az eltartásra, de én rászorulok. Ha tehát érdemem szerint kell megtennem indítványomat, akkor ezt ítélem: a prütaneionban való étkezést.

Forrás:Platón:Szókratész védőbeszéde. Fordította: Devecseri Gábor

I.

Hogyan hatott rátok, athéni férfiak, vádlóim beszéde, nem tudom; én bizony magam is kis híján beléjük feledkeztem, olyan meggyőzően beszéltek. Ámbár igazat úgyszólván semmit nem mondtak. Sok hazugságuk közül leginkább egyet csodáltam: azt, amelyben kijelentették, hogy óvakodnotok kell, nehogy rászedjelek, minthogy félelmes szónok vagyok. Nem szégyellték, hogy nyomban tettel cáfolok rájuk, minthogy egyáltalán nem mutatkozom félelmes szónoknak; ez volt, gondolom, a legnagyobb szégyentelenségük; hacsak nem azt nevezik ők félelmes szónoknak, aki igazat mond. Mert ha igen, akkor elismerem: szónok vagyok, bár nem olyan, amilyennek ők elképzelik. Mert ők, mint mondom, alig mondtak valami igazat vagy éppen semmit sem; tőlem viszont a tiszta igazságot fogjátok hallani. De bizony, Zeuszra, athéni férfiak, nem ékes szavú, szólamokkal és cifra kifejezésekkel földíszített beszédeket, mint amilyeneket amazok mondanak, hanem az éppen kínálkozó szavakból álló, keresetlen beszédet. Mert hiszem, hogy mind igaz, amit mondok, és senki közületek tőlem mást ne várjon: mert hiszen nem is illenék, férfiak, hogy ebben az életkorban úgy lépjek elétek, mint valami beszédeket előre mintázgató ifjonc. De éppen ezért kérve kérlek, athéni férfiak: ha azt hallanátok, hogy ugyanolyan szavakkal védekezem, mint amilyenekkel a piacon, a pénzváltók asztalainál - ahol sokatok hallgatott már engem - vagy másutt szoktam beszélni, ne csodálkozzatok, ne is zajongjatok miatta. Mert így áll a dolog: most állok először törvényszék előtt, több mint hetvenesztendős koromban, és szörnyen idegen számomra az itt szokásos beszédmód. Így hát, mint ahogy, ha történetesen valóban idegen volnék, megengednétek, hogy azon a nyelven és azon a módon szóljak, amelyen nevelkedtem, éppen úgy most is azzal a jogos, legalábbis nekem jogosnak tetsző kéréssel fordulok hozzátok, hogy adjatok engedélyt saját beszédmodoromra - lehet, hogy ez így rosszabb lesz, de lehet, hogy jobb; ám csak azt kell vizsgálnotok, arra kell fordítanotok figyelmeteket, vajon igazat mondok-e vagy nem: a bírónak ugyanis ez az erénye, a szónoké pedig az igazmondás.

II.

Először is, athéni férfiak, a korábbi hazug vádak és a korábbi vádlók ellen kötelességem védekezni, és csak azután a későbbi vádak és a későbbi vádlók ellen. Mert sok vádlóm lépett már elétek, és már régóta, sok éve vádaskodtak, és nem mondtak semmi igazat, s tőlük jobban félek, mint Anütosztól és társaitól, ámbár ezek is félelmetesek. De amazok még félelmetesebbek, férfiak, akik majdnem mindnyájatokat még gyermekkorotokban elővettek és meggyőztek, és hamis vádakkal vádoltak engem, hogy "él egy bizonyos Szókratész, bölcs férfiú, aki az égi jelenségeket vizsgálgatja, fölkutat minden föld alatti titkot, és a silányabb ügyet jónak tudja föltüntetni". Ezek, athéni férfiak, akik ilyen híremet hintették el, ezek az én igazán félelmetes vádlóim. Mert hallgatóik azt gondolhatják, hogy aki ilyesmiket kutat, istenekben sem hisz. Azután meg ezek a vádlóim sokan is vannak, és hosszú idő óta vádolgatnak már, ráadásul abban a korban szóltak hozzátok, amelyben a legkönnyebben hittetek nekik, mert gyermekek voltatok, vagy néhányan talán serdülők - és azok teljességgel a hátam mögött vádaskodtak, védelmezőm pedig egy sem akadt. A legkülönösebb az, hogy még csak a nevüket sem tudhatom vagy mondhatom meg, kivéve, ha valamelyikük történetesen vígjátékíró. De ahányan csak irigy rágalmaikkal meggyőztek benneteket, vagy akik maguk meggyőzetvén másokat győztek meg, ezek mindannyian teljesen hozzáférhetetlenek. Mert egyiküket sem idézhetem ide, nem cáfolhatom meg itt, hanem egyszerűen mintegy árnyékokkal harcolva kell védekeznem és cáfolgatnom, anélkül, hogy valaki is válaszolna. Higgyétek el tehát, amit mondtam, hogy kétféle vádlóm van: mások az újonnan vádaskodók, és mások a régiek, akikről beszéltem, és lássátok be, hogy először az utóbbiak ellen kell védekeznem. Hiszen ti is előbb a régebbiek vádjait hallgattátok, méghozzá sokkal többször, mint a későbbiekét. Legyen hát: védenem kell magamat, athéni férfiak, és meg kell kísérelnem kiirtani belőletek, méghozzá ilyen rövid idő alatt, azt a rágalmat, mely oly hosszú ideig élt bennetek. Szeretném, ha ez sikerülne - föltéve, hogy nektek is, nekem is valamivel jobb így -, és szeretném, ha elérnék valamit a védekezésemmel. Hanem, úgy vélem, ez nehéz lesz, és egyáltalán nem kerüli el a figyelmemet, hogy mennyire nehéz. És mégis - forduljon úgy a dolog, ahogyan az istennek tetszik: engedelmeskednem kell a törvénynek, és védekeznem kell.

Forrás: Élet és irodalom XLVIII. évfolyam 6. szám, 2004. február 6.

"Mi a magyar a zenében?" - erről a jól ismert (hetven éve Kodálynak is feltett) kérdésről kellett előadást tartanom tavaly az oxfordi egyetemen. (Átformálva, lerövidítve megjelentettem itthon is, a Gondolkodó Füzetek 8. számában, 2003. április.) Minél többet töprengtem a témán, annál inkább úgy láttam, nem lehet megnevezni karakterjegyeket, az állandó vagy éppen örökös sajátságot, ami a magyar zenét magyarrá teszi. Mi a magyar a zenében? Raimundus (első névvel ismert zeneszerzőnk) és Bartók, Tinódi és Kurtág, Istvánffy és Egressy, Zarewutius és Mosonyi, Kodály és Fusz János... Egyszóval: ami zenénket magyarrá tette, az maga a magyar zenetörténelem, a maga egészében.

És micsoda Európa? Kétségkívül valami sajátos, valami, ami különbözik az aztékoktól és különbözik Kínától, különbözik az afrikai törzsektől, az indiai kultúrától is... Talán azt is kimondhatjuk, hogy Európa a jövő felé való nyíltságával, hihetetlen történelmi fejlődésképességével (meg persze az ezt lehetővé tevő folytonossággal, hagyományőrzéssel) vált ki az emberiség nagy családján belül. De ha ennek összetevőit keressük, abból semmi sem hagyható ki, Európát egész történelme tette európaivá. Aki van olyan bátor, hogy meg akarja határozni Európa szellemi arculatát és meg akarja nevezni annak létrehozó erőit, az egész európai történelem fölött kell szemlét tartania.

Kiemelhetünk e hosszú folyamatból időszakokat és azokban ható tényezőket; különbséget tehetünk azok közt jelentőség, intenzitás tekintetében. De semmiképpen sem emelhetünk ki egyet úgy, hogy legalább megengedően nem gondolunk valamennyi fontos tényezőre. Ha csak nagy vonalakban futunk is végig gondolatban az európai történelmen, könnyű belátnunk, hogy bármelyiket törölnénk is az olyasféle hagyományok közül, melyeket alább (példaképpen) megemlítünk, az egész "Európa-ház" összeroskadna.

Európa bölcsője nem is Európában volt, hanem a három kontinens beltengerének vidékén, a Mediterráneum partvidékein. Kis-Ázsiából kaptuk például azt a két eszközt, mely lehetővé tette, hogy a világot az ész erejével megragadjuk: a betűt és a szisztematizált számrendszert. A zsidóságtól kaptuk annak eszméjét, hogy nem földi hatalmaknak kell életünkkel elszámolnunk, hanem egy azok fölött álló, megvesztegethetetlen valóságnak. Agyunkat a görög filozófia (benne politikai filozófia, metafizika, esztétika) és a görög matematika (az indirekt bizonyítás elve) iskolázta be; a görög költészet vált önkifejezésünk első emlékművévé, és a kiművelt szó (a kiművelt gondolat) görög kultusza nemzette azt, amit tudománynak (vagy inkább: a tudomány alapfeltételének) nevezhetünk.

Fejezet,

amelyben Esti Kornél nagy-nagy beszédet tart, miközben folyamatosan, következetesen és kaotikusan összezagyválja önnönmagát Esti Kornéllal (és akkor még rólam nem is beszéltünk)

Minden díszszónok rettenetes, így fogom kezdeni. Mondta Esti Kornél. (Valójában nem így kezdtem ott, Frankfurtban, 2004. október 10-én, a Paulskirchében, a Béke-díj ünnepélyes átadásakor, hanem hogy a szöveget Zsuzsanna Gahse fordította. Még azt is mondtam, hogy ez a mondat még nem a beszéd része. És ez sem. De aztán nem voltam következetes, és elkezdtem a beszédet, minden díszszónok rettenetes.) A nyár végén jelent meg a Rowohlt Berlinnél Christina Viragh fordításában (mellesleg egy kivételesen remek utószóval) Kosztolányi Dezső Esti Kornélja

Már túl jártam életem felén, amikor egy szeles, tavaszi napon eszembe jutott Esti Kornél.

Díszbeszédet fogok tartani, jelentette ki fenyegetően.

Jaj, ne, sikoltottam föl, csak azt ne.

Untam Esti ódivatú, magas-nyitott gallérjait, vékony-sárga nyakkendőit, és vastag-zöld szójátékait is. Fárasztott az eredetieskedése. Állandóan kisebb-nagyobb botrányokba kevert. A sétaúton például, amint egymás mellett haladtunk, minden magyarázat nélkül kirántott kabátja belső zsebéből egy konyhakést, s a járókelők ámulatára élesíteni kezdte a járdát szegélyező keramitköveken. Vagy egy szegény vak embert szólított meg igen udvariasan, hogy venné ki szeméből azt a porszemet, amely imént hullott belé.

Hölgyeim és Uraim, igen, mégis inkább így fogom kezdeni, nem igazán váratlan, de értékelhető a hagyományokhoz való ragaszkodásként, lendületes, tiszta, kemény, geometrikus konstrukció, Euklidesz, klasszikus görögös arányok... bár... apropó görögök... hölgyeim, uraim, de mi van a hermafroditáimmal?