Fejezet,

amelyben Esti Kornél nagy-nagy beszédet tart, miközben folyamatosan, következetesen és kaotikusan összezagyválja önnönmagát Esti Kornéllal (és akkor még rólam nem is beszéltünk)

Minden díszszónok rettenetes, így fogom kezdeni. Mondta Esti Kornél. (Valójában nem így kezdtem ott, Frankfurtban, 2004. október 10-én, a Paulskirchében, a Béke-díj ünnepélyes átadásakor, hanem hogy a szöveget Zsuzsanna Gahse fordította. Még azt is mondtam, hogy ez a mondat még nem a beszéd része. És ez sem. De aztán nem voltam következetes, és elkezdtem a beszédet, minden díszszónok rettenetes.) A nyár végén jelent meg a Rowohlt Berlinnél Christina Viragh fordításában (mellesleg egy kivételesen remek utószóval) Kosztolányi Dezső Esti Kornélja

Már túl jártam életem felén, amikor egy szeles, tavaszi napon eszembe jutott Esti Kornél.

Díszbeszédet fogok tartani, jelentette ki fenyegetően.

Jaj, ne, sikoltottam föl, csak azt ne.

Untam Esti ódivatú, magas-nyitott gallérjait, vékony-sárga nyakkendőit, és vastag-zöld szójátékait is. Fárasztott az eredetieskedése. Állandóan kisebb-nagyobb botrányokba kevert. A sétaúton például, amint egymás mellett haladtunk, minden magyarázat nélkül kirántott kabátja belső zsebéből egy konyhakést, s a járókelők ámulatára élesíteni kezdte a járdát szegélyező keramitköveken. Vagy egy szegény vak embert szólított meg igen udvariasan, hogy venné ki szeméből azt a porszemet, amely imént hullott belé.

Hölgyeim és Uraim, igen, mégis inkább így fogom kezdeni, nem igazán váratlan, de értékelhető a hagyományokhoz való ragaszkodásként, lendületes, tiszta, kemény, geometrikus konstrukció, Euklidesz, klasszikus görögös arányok... bár... apropó görögök... hölgyeim, uraim, de mi van a hermafroditáimmal?

Hölgyeim és Uraim, kedves hermafroditák! Nem. Ezt mégsem. Lehet, hogy kicsit majd nevetni fognak, de ez nem szabad, hogy megtévesszen... Valahogy másképp kell majd kifejeznem azt az én végtelen humanizmusomat... De akkor legalább legyenek magnificenciák. És excellenciások. Hát mikor lesz megint alkalmam azt mondhatni: Nagybecsű ünnepi gyülekezet, magnificenciák, excellenciás hölgyek és urak! Ez a mondat most tükrözi a valóságot, ami az én mondataimmal nem gyakran esik meg.

A tükrözés miatt persze jó volna tudni, hogy lesz-e ott, van-e itt excellenciás. Rémlik, a nagykövetek von Haus aus azok. Persze nem minden nagykövet szokott ott lenni a Paulskirchében. Lám, milyen érdekes, nekem, az én mondatomnak az tesz jót, ha minél több nagykövet van itt, mert annál igazabb a mondatom, Susan Sontagnak meg az ellenkezője, ott volt neki egy nagykövet, aki nem volt ott. (Tavaly Sontag kapta a díjat, és az amerikai nagykövet politikai megfontolásból nem ment el az ünnepségre. Várható volt, hogy Sontag abrihtolni fogja Busht, és abrihtolta is.) Mert az jót tesz egy díszbeszédnek, ha van kire dühösnek lenni. Áll a szellem embere kivont karddal... Magyar nagykövetre bonyolultabb dühösnek lenni. Kis ország, nagykövet, lefordíthatatlan szójáték, de nem vesztettek vele sokat. (Az aláhúzottakat, mondhatni immár jó szokásom szerint, magyarul mondtam. Magyarul beszélhetni, hamikor egy kukkot sem értenek belőle: jó. Az embernek az a megnyugtató érzése támad, hogy végre értő közönsége van.

Amikor tudomást szereztem a díjról, sorrendben a következők jutottak az eszembe: 1. nyakkendő-problematika, 2. azonnal ígéretet tettem magamnak, hogy a) nem olvasom el, nem, ezt inkább mondjuk így: nem olvasom újra, mit írt Kant az örökbékéről, valamint b) hogy viszont okvetlenül használni fogom, ha merem, a beszédben a Keule szót. (Jelentése egyfelől bunkó, buzogány, sulyok, kézidöngölő, másfelől comb, sonka, a konccsont tájéka, például Lammkeule, báránycomb. Egy korábbi díjazott, Martin Walser használta beszédében az Auschwitz-Keule kifejezést, és "vihart aratott".)

Egyáltalán: kapjak-e ezen a ponton őszinteségi rohamot? Az olyan emberi. Bár nem okvetlenül esztétikumképző erő. De azt azért nem fogom bevallani, hogy rögtön az is eszembe jutott, hogy mint friss békedíjasnak kötelességem azonnal informálódni a bolygónkon folyó háborúkról, milyen aktuális háborúk vannak, és mi ezekről tételesen a véleményem. Erről azért jobb lesz hallgatni. Aminthogy arról is - hát arról tényleg. (Csodálom Amerikát és ellenzem az iraki háborút, idézet vége.)

Meglátva az eddigi díjazottak listáját - az a legegyszerűbb, ha úgy mondom, ahogy volt -, nem kaptam levegőt. Úgy éreztem magam, mint amikor hajdan német házigazdám esténte megkérdezte tőlem: Nos, fiatalember, mondja el nekem, mit tapasztalt ma 1. emberileg, 2. irodalmilag, 3. bölcseletileg.

Ezek a protestánsok olyan komolyak, és állandóan gondolkodnak, sóhajtott Esti Kornél.

Nem tudtam mit kezdeni a lista komolyságával, mert elsőre azt hittem, a saját komolyságommal kéne valamit kezdenem. A nyakkendőmmel vagy a nyakkendőm hiányával. Azt álmodtam, hogy állok a Paulskirchében, és oh rettenet, nincs rajtam nyakkendő, satöbbi. Nemcsak rögtön Dichtung és Wahrheit sűrű sötét erdejében volnánk, hanem láthatóvá válna, hogy a hagyomány nem valami eleve adott, hanem értelmezés. Mert például hol másutt kéne és lehetne nyakkendő nélkül beszélni, mint egy helyen, amelyet hosszú időn át Barfüsser-Kirche-nek, Mezítlábas-templomnak hívtak. Vagyis a dolgok stiláris arca, hogy úgy mondjam, eltakarja a dolgot magát. És ne feledjük, ahogy a költő mondja: Isten hiánya isten alakú, az apa hiánya apa alakú - a nyakkendő hiánya is nyakkendő alakú, csak nem szorít annyira.

A német díjak hajlamosak megkísérteni a díjazottat, hogy az úgy lássa magát, ahogy például a díj indoklása őt mutatja. Mondd csak, kedves jó édesapám, szólít meg a 17 éves fiam, tényleg nemcsak hogy a hazádat (Magyarországot) helyezted el Európa közepén, hanem Európát is az irodalom közepén? Úgy beszél velem, mint egy szigorú apa. Rendben, de ez többet ne forduljon elő, meg ne halljam, hogy az európai depressziót itten ellenpontozgatod! Igen, fiam suttogom félénken. A fiúk igen szigorúak tudnak lenni. Sokat tudnak, és ezt tudják, és sok mindent nem tudnak, és ezt még nem tudják. Szeretem a fiam szigorúságát, de olykor azt is szeretném, nagyon szeretném, ha hallgatna. Si tacuisses philosophus mansisses. Amikor gyerekkorában meghallotta, hogy a latin egy halott nyelv, szinte meggyászolta: Hát meghalt!? Szegény. Majd hidegen hozzáfűzte: Halott nyelvet pedig, édesapám, nem tanulunk, okay?! És: Ték it ízi, deddy.

Amikor én úgy 30 éve először körülnéztem a magyar irodalomban és nem lehetett nem körülnéznem a diktatúrában, akkor ott nem volt egy fia "ízi" sem, szörnyűségesen sok komolyságot láttam, a hatalom velejéig hazug komolyságát, és egy tiszteletreméltó magyar irodalmi tradíciót, amely legfőképpen saját magát vette komolyan, amennyiben a saját morális föladatait vette komolyan, mert talán egy diktatúrában ezt nem is lehet nem komolyan venni - mindenesetre nem éreztem úgy, hogy ez az én alkatomnak megfelelt volna.

Ebben a sokszoros komolyságban nem volt nehéz komolytalannak, konstruktívan komolytalannak lenni. A diktatúrát kinevetni tulajdonképpen könnyű föladat.

Úgy értem, morálisan triviális, mi vagyunk a jók, ők a rosszak, szakmailag - hát ott van egy kis munka, amelynek nagy része az önsajnálat elkerülésére vonatkozik. De végtére is könnyű, mert a másikat nevetjük ki. És ritka is a nevetés, ott, a 70-es évek közepén alig nevetett valaki.

A lustaság és a léhaság dicsérete, kurjantotta Esti. Bárcsak lenne egy igazi jó léha írónk. De a léhák mind rosszak, a jók meg mind komolyak. Halálosan komolyak, egy kicsit nagyképű erkölcscsőszök a szívük mélyén, mint te is. Úgy látszik, egy ilyen kicsi országnak csak gyönge vagy közepes léha írója lehet, de sohase támadhat egy igazi, bátor jó léha írója. (Ottlik-szöveg, jegyzem meg most léhán.)

Nagyravágyó pillanataimban ez volt a titkos vágyam, igazi, bátor jó léha íróvá lenni.

Ottos Mops klopft. (Hevenyészett, ám saját fordításomban: Ottó mopszlija kopog.) Otto: Komm, Mops, komm! (Ottó: Jer, mopszli, jer!) Ottos Mops kommt. (Jő.) Ottos Mops kotzt. (Okádik.) Otto: Ogottogott. (Istenem, ajvé.) Ezek Ernst Jandl szavai, aki most is mementóként lebeg előttem, hogy ne hagyjam teljesen elcsábítani magam még ezen alkalom szép komolyságától sem, ne cseréljem le a tragikus sorsú mopszlit valamely jelentős európai kérdés szokásos taglalására.

A mopszli és a taglalás közt körülbelül félúton lehet a Keule. Milyen érdekes látni a szavak sorsát, a szavak csodálatos életét. Azt, hogy milyen erősen hordozzák a múltjukat, és hogy ez mennyire korlátoz minket, korlátoz és gazdagít, a Faust-os ewig weiblichére is eszünkbe jut, mert nem tud nem eszünkbe jutni a megfelelő folytatás, és az Ottóra a gottogott, és már soha többé nem tudjuk kimondani például azt, hogy ehrliche deutsche Arbeit anélkül, hogy ne hallanánk: jüdische Geldmacherei. (Hát ez nem fordítom. Érezhető a jelentése.) Noha talán volna őszinte munka, melyet németnek lehetne nevezni.

Egy Béke-díj-köszönőbeszédben még a Lammkeule, a báránycomb szóra is megtorpanunk. Klaus Trebes, a frankfurti szakács azt javasolja, hogy készítsünk egy pépet, egy pasztát (fokhagyma, mogyoróhagyma, kakukkfű, fenyőmag, fehérkenyér-prézli olívaolajjal, citrom), ezt vissza abba a homorulatba, amelyet előzőleg vájtunk, aztán megkötözvén formát adunk a Keulénak, fűszerezzük etc. Szóval a Keulénak formát adni!

Miről is beszélek? Hagyom magam sodortatni a szavak által. Egy nagynéném - az úgynevezett nagy családokat nem az apák és anyák teszik, hanem a varázslatos nagynénik, nagybácsik, távoli unokaöcsök, -húgok és kuzinok -, egy ilyen távoli, varázslatos tante mondja: Nem olvasok olyan könyvet, amelyet össze lehet foglalni. Én meg nem szeretnék ilyen könyvet írni. És ilyen beszédet sem tartani. Sodornak a szavak.

De a Keulét nemcsak kíváncsiságból hoztam föl, hogy megnézzem, miként viselkedik a szó itt ma a Paulskirchében (zárójel: abban a faluban, ahová 1951-ben a családunk ki volt telepítve, ilyentájt tartották a nagymisét, szagos mise volt ennek a neve, mint a szagos víz vagy szagos szappan, gondolom a tömjén miatt, katolikus templom volt ez, ott nem lehet így civileknek prédikálni, ott csak a pap, és nagyon hosszan, zárójel bezárva) - ez a foglalkozásom, ide-oda teszegetem a szavakat, és nézem, mi történik -, szóval nemcsak ezért, hanem mert ez a Keule, ez a Keule-dolog engem is közvetlenül érint, engem mint magyart, mint kelet-európait, mint európait. És mint tornatanárt. Nem gyors aktualizálásból beszélek a németekről, hanem mert aki a németekről szól, Európáról szól, aki német problematikáról beszél, a sajátjáról beszél.

A németek nagyon magyar kérdéseket szoktak föltenni, ha a nemzetről vagy különösen a nemzeti identitásról esik szó. A Keule emlékeztet engem, hogy milyen sok kérdést tettek föl önmaguknak a németek, példaszerűen, és emlékeztet a föl nem tett kérdésekre.

Abból a nyelvi munkából, amelyre a Keule utal, az én országom, és általában az új országok - apropó kontextus: a kifejezést nem a rumsfeldi értelemben használom - szinte semmit sem végeztek el. Hogy miért? Csak. Nincs hozzá kedvünk. Se kedvünk, se erőnk. Valahogy minden olyan gyorsan történik velünk, túl gyorsan. Vége lett a világháborúnak és egy diktatúrának, és azonnal elkezdődött egy új diktatúra. Mikor annak vége lett, és felfoghattuk volna, mit jelent egy szabad, szuverén államban élni, már arról kellet gondolkodni, kellett volna, hogy mit jelent szabadon ebből a szuverenitásból engedni. Érzelmileg nem tudjuk követni az életünket. A problémákat, ha egyáltalán néven tudjuk nevezni őket, a szőnyeg alá söpörjük, majd kikérjük magunknak a föltételezést, hogy bármit is a szőnyeg alá söpörtünk volna. Milyen szőnyeg (milyen medve), nincsen is szőnyeg, állítjuk, ellopták a kommunisták.

A kommunisták - vagyis mások.

És máris az ősi kérdésnél vagyunk: ki a magyar, mi a magyar - értsd német.

A német önsajnálat differenciáltabb, mint a magyar, több munka van mögötte, mely például megtiltja, hogy nacionalista vagy rasszista nyelven beszéljen magáról.

Nem véletlen, hogy a Vergangenheitsbewaeltigung-ra nincsen magyar szó. Nincsen, mert nincsen ilyen tevékenység, a szótár körülíró kifejezéseket ajánl (a múlt feldolgozása, megbékélés a múlttal). Bár most jut eszembe, lehet, hogy ezt nem kritikusan kéne említenem, és ez csak azt jelenti, hogy a magyar nyelv tudja, amit a német elfelejtett, hogy a múltat nem lehet bewältigen, nem lehet leküzdeni, legyűrni, elvégezni - másrészt viszont mintha a magyar ebből azt a fals következtetést is levonta volna, hogy a Vergangenheitsbewaeltigung mint munka, mint kötelező európai munka sem lehetséges.

Senki sem tudja ma egyedül megoldani a saját problémáit. Többek közt a föltett német kérdések következtében sem tesszük mi föl a magunkra vonatkozó kérdéseket, és többek közt a mi föl nem tett kérdéseink miatt nem tudják föltenni a hiányzó kérdéseket a németek.

A németek néven nevezték a saját bűnösségüket, de nem nevezték néven a saját fájdalmukat.

Német gaztettekkel elfedni a saját gaztetteket, ez európai gyakorlatnak számít; a németgyűlölet mint a II. világháború utáni Európa fundamentuma.

A meg nem munkált, tompa magyar nemzeti emlékezet szereti kizárólag és folytonosan áldozatnak látni magát (ez általános kelet-európai reflex). A német nemzeti emlékezet lényegesen tovább jutott, megnevezi saját felelősségét. De minthogy mások felelősségét nem nevezheti meg (ha megpróbálja, hisztérikus bizalmatlanságba ütközik), mi pedig, a mások, nem nevezzük meg a saját felelősségünket - így ez a nyilvánvaló igazságtalanság beindítja a német önsajnálatot is. Öngyűlöletre és önsajnálatra esik ketté az, aminek egynek kéne lennie, a csak-gyilkos igaztalanságával a csak-áldozat igaztalansága áll - és e mögött a tisztázatlan "wir", a tisztázatlan nemzeti emlékezet. Ez a tisztázatlanság vágyik szintén hisztérikusan a "normalitásra".

Egyébként minthogy nincsen normális ország, a normák mindenütt elárultattak, mindenütt voltak például "megtelt csónakok", a normalitás utáni vágy nem egyéb, mint osztozhatni abban az amnéziában, amellyel a többi ország kezeli a saját árulásait, és amely aljas nagyvonalúság Németországtól valóban meg van vonva, és valóban diszkriminatíven.

A gyilkos voltunkról való tudásunk és az áldozat voltunkról való tudásunk összeurópai egyeztetése nem történt meg.

Nem másra, a részvétre és a személyes fájdalomra alapozódó magatartás a föltétele, hogy lássuk, nem létezik valaki más, aki ránk emelje a Keulét - minden kéz a miénk, nincsen idegen kéz, vagyis nincsen Keule.

A nagyon különböző tudások, a nagyon különböző tapasztalatok egyeztetése valóban roppant nehéz. Ezt ismerem én is a saját életemből, és nem is állítom, hogy túl volnék ezen az egyeztetésen.

Emlékezés nélkül nincsen erkölcs, olvastam egy regényben. De emlékezés nincsen felejtés nélkül. De csak akkor tudunk emlékezni, ha felejteni tudunk. Az irodalom paradox működése ebben olykor segíthet. A kollektív tudás, tudomásul vétel lehetővé teszi a személyes felejtést. A könyv elmond egy történetet, hogy neked ne kelljen elmondanod a saját történetedet. Van egy magyar kifejezés arra, hogy ne beszéljünk már többet valamiről: borítsunk rá fátylat. Ez pontosabb, mint a német Schwamm darüber (spongyát rá), a fátyol nem törli el azt, amire borítják, az ott van, kicsit látjuk is, de nem ejt sebet rajtunk a közvetlensége.

Egy regénynek nincs, mert nem lehet javított kiadása. Egy ember életének nincs, mert nem lehet javított kiadása. És a történelemnek sincs javított kiadása. Mindez az én felfogásom szerint - nem túl mély fölismerés - az élet csodás voltát mutatja.

A csodásról és normalitásról pedig azt olvasom egy regényben: "Édesapám fölfogása szerint, kis megszorítással: az élet csodás. Mert édesapám fölfogása szerint a normális, a természetes, a kézenfekvő: Auschwitzban meghalni. Az embert elhurcolják, megölik: ekkor minden rendben van, ott van a rendben, minden a terveknek megfelelően történik, ha vannak tervek, ha pedig nincsenek tervek, akkor mindenki egyetértésével zajlik (kicsi vonakodások). Nem normális, nem természetes, vagyis csodás: Auschwitzban nem meghalni. A csodás nem arra vonatkozik, hogy ennek kicsi a valószínűsége, noha ennek kicsi a valószínűsége. Oka lehet: hiba, véletlen, úgynevezett szerencse (mázli) és az iránytalan élnivágyás kiszámíthatatlan hisztériája. Ugyancsak nem normális, nem természetes, vagyis csodás: Auschwitzba el sem jutni (vagyis nem-Auschwitzban meghalni vagy nem meghalni). Ez igen gyakori eset, ezért megtévesztő. A világ csodás volta: nehéz. De nem azt akarom mondani, mondta édesapám, hogy ha a világ hiba nélkül normális volna, hogy az könynyebb, nehezebb vagy éppen ilyen volna, mint ez a csodás."

Ottos Mops kotzt. Ogottogott. Tehát a Keulét kihűteni, a maradék pasztát kenjük be tojásfehérjével, és tegyük körbe-körbe. Már csak egy negyedóráig - szónok az órájára néz - 160 fokon ropogósra sütni. Fiatal articsóka, zöld spárga, aioli. És egy vörös Bandol Provance-ból.

Egy olyan országból jövök, mondta (vagy mondja?, vagy mondaná?) Esti Kornél, ahol egymás mellett létezik valamiféle gróbián kelet-európai Spassgesellschaft (hogy kell ezt mondani?, szórakozó, vidámkodó társadalom?) nyeglesége és egy kiüresedő tradíció fenyegető és kisszerű szakállas komolysága.

Időközben sok minden megváltozott, és megváltoztak a komolyság és komolytalanság arányai. Vége lett a diktatúrának, a kétpólusú világnak, de a kép továbbra is szép, továbbra is kedves számunkra: Don Quijoteként nevetségesen a komolyság szélmalmai ellen. Ez még akkor is szép kép, ha közben valahogy mégis úgy festünk, miként Sancho Panza. Szóval mintha már szélmalmok sem volnának, egyszer csak minden olyan funny lett. Mindenki mindenen nevet, semmit nem illik (vagy nem lehet?) komolyan venni. Ahogy a jelszó mondja: Minden megy. Semmi megy. (Magyarul ez azért hallatszik szépen, mert szimmetrikus a mondatszerkezet: Minden megy. Semmi megy.

- Azt már nem mondom, vagy csak ezen a titkos és cinkos nyelven, hogy te is hegy, én is hegy, nekem ugyan egyre megy. Weöres Sándor verstöredék.)

Semmiről mindent - Esti Kornél behúzta a nyakát, mindenhonnét ezt az új nevetgélést hallotta.

Ez az én személyes problémám, ez az a stilisztikai probléma, melyet nap mint nap meg kell oldanom, ez az a probléma, amelyet minden mondatomnak tartalmaznia kell. Már nemcsak az üres komolysággal és a telt komolytalansággal kell számolnia, hanem evvel a sok újféle komolytalansággal is. Meg kell találnia a helyét komolynak és komolytalannak ebben az új rendjében. Tudnia kell kimondani, hogy mégsem megy minden, anélkül, hogy az iskolamesterek áporodott dölyfét hallanánk; igent és nemet mondani, tudva, hogy az irodalom fő szava inkább a talán és a lehet, talán. Elkerülni a hamis szabadság és a hamis rend kényelmét, anélkül, hogy az igazság letéteményesének hinné magát. (A hamis szabadság már másnap elfeledkezett szeptember 11-ről, a hamis rend pedig azóta is alibinek használja régi autoriter tervei legitimálásához. De lehet, hogy ez csak nálunk igaz: beszélünk róla, de elfelejtettük. Ugyanúgy folyik az életünk. Persze hogyan is folyna másképp?!)

Sokféle komolyság van, szép és csúnya, humortalanul savanyú és emelkedett, van gyáva komolyság, amely fél a szabadságtól, és van szükségszerű komolyság, amely épp a szabadságból fakad. De a komolyság nem az én otthonom, nem ott vagyok otthon, ezért azután továbbra is az európai komolytalanságnak szeretnék méltóságot adni.

Ha én egy katedrán állok, nincsen katedra, nincsen kitüntetett beszédmód, ha én egy katedrán állok, egy pulpitus mögött, amely tehát ebben a nincsben van, automatikusan Ernst Herbeck skizofrén ápolt és költő verse a magányról jut eszembe.

A magány az hasonló
ahogy egy gyűlés és
akkor, ha egy úr
Beszédet tart.
Ami legyen érdekes,
hogy leküzdje a magányt. Köszönöm!

A komolyság természetesen a Béke-díj komolyságáról jutott az eszembe. A német könyvkereskedők békedíja.

A könyvkereskedőkre én csak romantikusan tudok gondolni. Manapság mindent, ami a könyvvel kapcsolatos, előszeretettel mondunk kivételesnek, heroikusnak. És reménytelennek. Heroikus és reménytelen könyvet írni, heroikus és reménytelen könyvet kiadni. És természetesen heroikus és reménytelen könyvet eladni; valóban, mégis a jó könyvárus ezt a valóságos heroizmust mint természetest prezentálja. Vagyis hogy nem kultúrmissziót folytat, hanem a szakmáját szerető és értő ember végzi a dolgát. A hétköznap mint ünnep - ez az én romantikus képem erről a szakmáról.

És akkor innét, "a szó helyéről" mondok köszönetet minden könyvesboltosnak, a világ összes könyvesboltosának az Északi-sarktól a Déli-sarkig plusz Hódmezővásárhely - nehéz szívvel még azoknak is, akik soha semmikor egyetlenegy könyvemet se adtak el. Amit természetesen mélyen helytelenítek és nem tartok követendő példának.

Amikor több mint fél évszázada német férfiak és nők megalapították ezt a díjat, még mindenki pontosan tudta, mi a béke és mi a háború. Nem kellett utánagondolni, nem kellett pályázatot kiírni a legszellemesebb definíciókra, nem kellett kényelmesen eltűnődni, hogy vajon a béke hiánya béke alakú-e vagy inkább háború alakú és hogy a háború hiánya bizonyosan nem béke alakú, mindez nem kellett, elegendő volt a testnek, a sejteknek emlékezniük. Van, hogy a test bölcsebb, mint a lélek.

Én nem ismerem a háború rémületét, én csak a béke rémületét ismerem. Békegyerek vagyok, aki soha nem tett semmit aktívan a békéért. Aki időnként, ez szerencse kérdése is, kinevette a diktatúrát. Még szerencsésebb pillanataiban: még saját magát is. 1950-ben születtem, mintegy post festum. És ha mondjuk képet akarok kapni, hogy milyen volt 1945-ben a világ, mit jelentett akkor Németországban élni, mi volt az a káosznak, reménytelenségnek és hullabűznek a keveréke, a túlélés örömtelen, hideg rémülete, amiből kiolvasható a háború természete, ez az idegenség és bűnbeesettség - akkor egy olyan szerzőt választanék, aki bizonyosan nem kaphatott Béke-díjat: Louis-Ferdinand Céline-t. Micsoda szar alak és micsoda nagy író!

Céline emlékeztethet minket arra is, hogy az irodalom nem békeszerző, illetve hogy az irodalmat nem lehet ilyen közvetlenül fölhasználni - noha erre folytonosan nagy a kísértés, fölhasználni őt szépre s jóra, hídnak gondolni népek és kultúrák közt, mintha bizony két nép, melynek könyvespolcán ugyanazok a könyvek találhatók, nem gyilkolná le egymást. Sőt, hogy aki olvas, az jó ember. (Nem is beszélve arról, aki ír.)

De az irodalom nyelve nem a megértés nyelve, hanem az alkotásé. Semmiből valamit csinálni - az nem úriemberre valló dolog. Az irodalom nem háziállat, elvileg nincs megszelídítve. Az irodalom nem az irodalmi díjakért van. Az irodalom nem a méltányosságé, nem a toleranciáé, sokkal inkább a szenvedélyé, a szerelemé. A szerelem nem társadalomszervező erő, nem elég megbízható. Az irodalom nem a béke követe; ha egyáltalán valakié, akkor a szabadságé. A szabadság pedig hol békét, hol háborút akar.

Nem maradt rá idő, szerettem volna, ha szerepelt volna a beszédben a pacalpörkölt, kellett volna egy kis EU-belépés is, és jó lett volna, ha a (német) möge szó nagyobb szerepet kapott volna. Egyszerűen boldog leszek, ha egy német szövegben felbukkan a möge. Nálam már magyar szövegben is szerepel. Mög-e van-e írva, Pétörkém, elnézést. De ezeket majd egy másik köszönőbeszédben.

A díjazottak listája első pillantásra letaglózott. Rosszul néztem rá. Mert ez a lista nem a hiúság listája, nem arról beszél, ki van rajta és ki nincs. Ez a lista főként azt állítja, hogy van egy ilyen lista, amely tehát nem csupán bestsellerlista, hanem közmegegyezés, vagyis hagyomány. Mindez egyre kevésbé magától értődő.

A lista ugyan közvetlenül nem bizonyítja az európai szellemiség jelenvalóságát, de erősen és hitelesen emlékeztet erre a szellemiségre. És ez az emlékezés teszi lehetővé az írást, tesz képessé engem arra, hogy leírhassak egy szót. Nehezen tudnám gyorsan megmondani, hogy mért is írok, Petőfi Sándor és Sartre jobb válaszokat tudott erre - de lehetővé az írást ez teszi.

A köszönetem erre vonatkozik, ezért valódi és nem csak udvariasság. (Bár az udvariasság nem lebecsülendő.) Ez a komolyság számomra tehát vidám komolyság, nem valami nyomasztó örökség, amelyhez nevetséges és siralmas módon mérni kéne magunkat, hanem esély, lehetőség, és idő (amely, ahogy Mick Jagger mondja, is on my side, yesitis, yesitis).

Most, figyelembe véve a helyet, ahol vagyunk, az időt, e vasárnap délelőttöt, mondhatom, a "szagos mise" a végéhez közelít, tehát: Pax vobiscum, menjetek Béke-díjjal - imígyen szóla Esti Kornél.

Én - bármit is jelentsen ez a szó - köszönöm a figyelmüket.