"Mi a magyar a zenében?" - erről a jól ismert (hetven éve Kodálynak is feltett) kérdésről kellett előadást tartanom tavaly az oxfordi egyetemen. (Átformálva, lerövidítve megjelentettem itthon is, a Gondolkodó Füzetek 8. számában, 2003. április.) Minél többet töprengtem a témán, annál inkább úgy láttam, nem lehet megnevezni karakterjegyeket, az állandó vagy éppen örökös sajátságot, ami a magyar zenét magyarrá teszi. Mi a magyar a zenében? Raimundus (első névvel ismert zeneszerzőnk) és Bartók, Tinódi és Kurtág, Istvánffy és Egressy, Zarewutius és Mosonyi, Kodály és Fusz János... Egyszóval: ami zenénket magyarrá tette, az maga a magyar zenetörténelem, a maga egészében.

És micsoda Európa? Kétségkívül valami sajátos, valami, ami különbözik az aztékoktól és különbözik Kínától, különbözik az afrikai törzsektől, az indiai kultúrától is... Talán azt is kimondhatjuk, hogy Európa a jövő felé való nyíltságával, hihetetlen történelmi fejlődésképességével (meg persze az ezt lehetővé tevő folytonossággal, hagyományőrzéssel) vált ki az emberiség nagy családján belül. De ha ennek összetevőit keressük, abból semmi sem hagyható ki, Európát egész történelme tette európaivá. Aki van olyan bátor, hogy meg akarja határozni Európa szellemi arculatát és meg akarja nevezni annak létrehozó erőit, az egész európai történelem fölött kell szemlét tartania.

Kiemelhetünk e hosszú folyamatból időszakokat és azokban ható tényezőket; különbséget tehetünk azok közt jelentőség, intenzitás tekintetében. De semmiképpen sem emelhetünk ki egyet úgy, hogy legalább megengedően nem gondolunk valamennyi fontos tényezőre. Ha csak nagy vonalakban futunk is végig gondolatban az európai történelmen, könnyű belátnunk, hogy bármelyiket törölnénk is az olyasféle hagyományok közül, melyeket alább (példaképpen) megemlítünk, az egész "Európa-ház" összeroskadna.

Európa bölcsője nem is Európában volt, hanem a három kontinens beltengerének vidékén, a Mediterráneum partvidékein. Kis-Ázsiából kaptuk például azt a két eszközt, mely lehetővé tette, hogy a világot az ész erejével megragadjuk: a betűt és a szisztematizált számrendszert. A zsidóságtól kaptuk annak eszméjét, hogy nem földi hatalmaknak kell életünkkel elszámolnunk, hanem egy azok fölött álló, megvesztegethetetlen valóságnak. Agyunkat a görög filozófia (benne politikai filozófia, metafizika, esztétika) és a görög matematika (az indirekt bizonyítás elve) iskolázta be; a görög költészet vált önkifejezésünk első emlékművévé, és a kiművelt szó (a kiművelt gondolat) görög kultusza nemzette azt, amit tudománynak (vagy inkább: a tudomány alapfeltételének) nevezhetünk.

Megkísérthet a gondolat, hogy semmi sem hatott erősebben az európai társadalomra, mint Róma nagysága. Az európai politika századokon át szinte nem is volt egyéb, mint a kétezer évvel ezelőtti - harcok, polgárháborúk, villongások, gyújtogatások közt is fénylő vagy pislákoló, harcok, polgárháborúk, villongások, gyújtogatások közt is vágyva felidézett - Pax Romana visszaállításának meg-megújuló kísérlete; s egy átgondolt, többé-kevésbé kiegyensúlyozott, megfelelő technikákkal működtetett jogrend, hiszen a nép nem is más, mint a joggal élő emberek közössége (collectio hominum ad jure vivendum), s aki ezen kívül reked: barbár (barbari sine lege vivunt). Nem véletlen, hogy Hitler, e fehérek közt nem európai egyik első intézkedésével a római jog oktatását szüntette meg. És jut eszembe a két utóbbi idézetről: a latin nélkül sincs Európa. Mert a latin több mint a rómaiak nyelve, inkább a szellemi fegyelem, az elvek világos - közmondásszerűen fejben tartható - megfogalmazásának technikája és persze térben és időben egyesítő erő. (Ha valaha volt indoka a latin restaurációjának - legalábbis bizonyos funkciókban -, vajon nem éppen az Európai Unióhoz illene az? Lehetséges, hogy ha az Európai Unió alkotmányának normaszövege latin lenne, akkor értelmezése sem okozna később majd annyi zavart...)

*

S most érkeznénk a kereszténységhez. Felettébb kívánatos lenne most öt percre elfeledkezni arról a sok hablatyolásról, amivel e név lehasználói a szót szinte minden értelmes jelentéstől már-már megfosztották. Mi hát a kereszténység, és mi volt Európa számára, és mi a mai Európa számára?

A kereszténység mindenekelőtt: vallás, helyesebben: religio, tehát Isten és ember közötti kötelék meghatározott módja. Éppen ezért: csak a keresztényre tartozik, csak ő tudja és tudhatja, hogy mi a kereszténység. Ez az arcanum fidei (titokfegyelemmel őrzött hit) igazi értelme. Nem az üldözéstől való félelem miatt kell elrejteni a kereszténységet, hanem azért, mert az közölhetetlen. Megítélésére nem illetékes, és nem is képes a kívülálló. Mit mond neki: ősbűn, megváltás, engesztelő áldozat, szentségi valóság. A keresztény embernek készen kell állnia, hogy hitét megvallja, hogy reménységéről számot adjon, de "nolite dare sanctum canibus neque mittatis margaritas vestras ante porcos, ne forte conculcent eas pedibus suis, et conversi dirumpant vos" (hadd rejtsem el ezt a kemény mondatot is a latin gyengéd palástja alá).

Ha a kereszténység mégis Európát alakító társadalmi erővé lett, az maguknak a keresztényeknek köszönhető. S ha most elfeledkezünk a kereszténység igazi, vallási tartalmáról, s megkérdezzük, mi az a többlet, ami a kereszténységből átáramolhatott a társadalom civil életére, kettőt emelek ki: a halhatatlan lélek hite és az irgalmasság. A halhatatlan lélek alapozta meg annak hitét, hogy "Szivünk, mig vágyat érlel / nem kartoték-adat"; az ember nem ezresével boldogítható és bolondítható, formálható, felhasználható vagy vágóhídra hajtható hústömeg.

És akinek legnagyobb tette az volt, hogy kereszthalált szenvedett, megtanította, hogy a szenvedés nem elvettetés, hanem szerénységében is érték lehet. Ezután nem lehet elfordulni a szenvedők, szegények, koldusok, tudatlanok, árvák, özvegyek, magányosok sírása elől; a "maguk keresték a bajt maguknak" gőgje helyett éppen őbennük kell a kereszténynek meglátnia a szükséget szenvedő Istent. És ez egész Európára rákényszerítette a részvét és irgalom kötelezettségét.

Mivel pedig ez a magatartás ellenére van az emberi természetnek (mely önmagát akarja és önmagának akar), azért azt a leckét is magában hordta, hogy mindennél nagyobb győzelem, ha valaki képes önmagát legyőzni.

Még egyszer: a kereszténység nem a szeretet, nem az irgalom, nem az áldozatvállalás vallása. A kereszténység igazi vallás, tehát az Isten-ember viszonyról szól, s Istent nem alakítja át garanciatényezővé. De ez az "igazi" kereszténység, mint mondtuk, titok, amit a hívő szeméremmel őriz magában, nem félelemből, hanem mert úgy tartja ölelő karjaiban, mint legféltettebb szerelmét. Nincs gusztustalanabb, mint ha Istent (vagy a kereszténységet) husángként lóbálja kezében mások ellen. Ugyanakkor a kereszténység, amint az egyes emberekben, intézményekben, magatartásformákban jól-rosszul testet öltött, kilépett és kiléphetett a vallási szféra határain túlra. Ám, ha hű akar lenni önmagához, akkor nem azzal lép a "civil" társadalomba, hogy magát reá kényszeríti, hanem úgy, hogy a lélek tiszteletének, a részvétnek és az áldozatvállalásnak csendes példáját nyújtja.

A kereszténység kétszeresen is része Európa múltjának és alkatának: mint az Egyházban és a szívekben élő vallás, és mint valódi lényegét elrejtő kisugárzás. Mint egyszerű kenyér, melynek színe alatt nagyobb jók rejlenek.

*

A témánál való hosszabb elidőzés után folytassuk a vázlatos történeti pályát. Ha a mai Európa pátriárkáját keressük, Nagy Károlyra kell rámutatnunk. Ő (vagy még inkább, az általa választott munkatársak) műve a működőképes iskolarendszer, mely nélkül nem születik meg az Európát működtető tisztviselő-tanár-tudós-mérnök-művész-társadalom; a karoling birodalom műve a középkori államszervezési modell, az átfogó európai intézményhálózat, s egy sor olyan addig diszparát elemnek egységbe foglalása, mely csak egymásra hatva fejthette ki hatását.

Az arab tudomány megjelenése nem csak a filozófiának adott új indítást, de a matematika, az orvostudomány is neki köszönheti új fellendülését. Hajlamosak vagyunk a filozófiát az emberiség szép, haszontalan kedvtelésének tekinteni. A középkori történet világossá teszi, miképpen nőtt ki az "artes" és a filozófia oktatásából a tudomány feladatainak, módszereinek, bírálati és ellenőrzési kritériumainak egész rendszere, milyen szolgálatokat tettek a pallérozott agyműködés tréningjének. Ebből az iskolázásból születtek meg a természettudomány első eredményei (például a középkori angol egyetemeken), s így végső fokon a modern tudomány, technika, s azon keresztül a mai mindennapi ember életmódjának eszköztára is. Efféle fejlődést egyetlen Európán kívüli társadalom sem produkált a második évezred során.

Európa nem lett volna azzá, ami lett, ha nem lett volna egy olyan "gyermekkora", mely egy kiismerhető, zárt világba helyezte az embert és a közösségeket. Jól ismert a mondás: a kölni katedrális nem épülhetett volna meg dogmák nélkül (ezt a tételt Stravinsky ismételte meg a zenére vonatkozóan). A továbbfejlődését viszont mindig a kultúra és életvilág zártságának feladása tette lehetővé. Bizonyára nem veszteségek nélkül. A gyermek akkor tud fejlődésében továbblépni anélkül, hogy információs-orientációs válságba kerülne vagy éppen katasztrófa fenyegetné, ha horizontja fokozatosan tágul. A népzene azért tudta életerejét addig, ameddig megőrizni, mert új hatások érték, de mindig csak annyi, amennyit az adott közösség még fel tudott dolgozni, összhangba tudott hozni korábbi stílusával.

A humanizmus kora ráébresztette az embert arra, hogy a természetes és a természetfölötti nem gyúrható össze egyetlen, artikulálatlan glóbusszá. A kettő megkülönböztetése nem jelent szükségszerűen ellentétet vagy akár elválasztást: megkülönböztetek, hogy azután kapcsolatba hozhassam a megkülönböztetett dolgokat. A protestantizmus és az azt követő keserves évtizedek még a természetfeletti világában is kikényszerítette a különbségek elismerését.

A felvilágosodás szabadsága nem azt jelenti, hogy mindenkinek mindent szabad. A középkori kis libertásokban (melyek egy-egy közösséget kivettek az általános szabályok alól) kívánt mindenkit részesíteni, a vér hatalmának barbár-pogány eszméjét lerombolni a születési kiváltságok megszüntetésével, az egyenlőség eszméjével. A gondolkodásmód e változása az emberi személy méltóságának európai eszméjében teljesedett ki, s ennek politikai síkon való megvalósítását hozta a "társadalmi szerződés" elve, mely a hatalom szolgálatként való felfogását (e végső soron evangéliumi gondolatot) ideológiailag megalapozta. Csak Európában születhetett meg a szocialista kísérlet is: a születési előjogok után a vagyoni előjogok kizárása a társadalmi viszonyokból.

Európa természetesen nem csak ezen történelmi értékek summája: a kontinens a maga testében hordja a történelmi kudarcok, hitványságok, hazugságok, erőszakosságok, önzések, jó szándékú tévelygések egész konglomerátumát is. Nincs az eddig felsorolt tényezők közt egy sem, melyet a maga tényleges történelmi megvalósulásában feldicsérhetnénk. Súlyos köteteket tölthetne be a francia forradalom, a szocializmus, a kereszténység, a zsidóság, az európai filozófia, tudomány, művészet bűneinek, tévedéseinek, csalásainak és csalódásainak felsorolása. Nehéz is lenne megmondani, mi az, ami mindebben bűn, s mi az, ami ellenhatás valami más bűnre vagy hibára.

Mindenesetre Európa: mindez így együtt, maga a történelme. S ha a jobbik Európát keressük, igazi csillagokat keresünk történelme egén, azt nem is mozgalmakban, csoportokban, áramlatokban, világnézetekben fogjuk meglátni, hanem egyes személyekben: Homérosz, Assisi Ferenc, Bach, Descartes, Shakespeare, Szent Erzsébet, Mann, Emily Brontë, Fra Angelico, Aquinói Tamás, Mozart, Einstein, Pascal... - ki-ki folytathatja napestig.

*

És mit kezdjen mindezzel az Európai Unió alkotmánya? És ezen belül: mit kezdjen a kereszténységgel?

Talán legjobb, ha semmit. Embertelen feladat lenne itt a mérleget felállítani. Maga is európai lángelme legyen, aki méltóképpen meg tudja fogalmazni, miből van csinálva Európa. A kereszténység sem nyer abból semmit, ha egy banális mondatot róla belefogalmaznak az alkotmányba. A nagy kérdés az, mennyire keresztény tényleg Európa. De nem ám politikai értelemben! Úgy könnyű kereszténynek lenni. Megpróbáltuk elmondani, mit jelent kereszténynek lenni. Ki lát bele a szívek rejtekébe, hány százalék keresztény ebben az Európában, s mit jelent ezek kereszténysége? Az elkereszténytelenedett többséget az európai alkotmány sem hozhatja vissza a kereszténységbe. Hanem csakis az egyház, ha helyreállítja szellemi, morális, sőt intellektuális erejét és tekintélyét. Félő, hogy ez a nagy erőlködés, "Selbstbehauptung" az egyház meggyöngülését jelzi - meg persze azokét a pártokét, melyeknek a kereszténység a csali, mellyel szavazókat remélnek fogni.

Öncsalás (vagy közcsalás) azt gondolni, hogy Európa "lelket kap" attól, hogy az alkotmány megemlíti a kereszténységet. Nyilvánvaló, hogy az alkotmány hatására nem fog a közélet kereszténnyé alakulni, nem fognak "keresztény" törvényeket hozni. És nem lesz kereszténynyé az Európában élő muzulmán vagy buddhista, arab vagy néger, elvi vagy gyakorlati ateista - de hogy bosszantani fogja őket, az biztos. Következtetésük világos lesz: ez nem a mi Európánk, ezzel nem is kell szolidárisnak lennünk.

Talán nem egy alkotmány, hanem a gondolkodók dolga elmondani, mi Európa öröksége, mi formálta arculatát olyanná, amilyen. S ha mégis kánonná akarja emelni a közösség ezt az állásfoglalást? Akkor arra kell javaslatot tenni, hogyan foglalható egyetlen mondatba mindaz, amiről eddig szó volt (vagy ami még bizonyára ki is maradt a fentiekből). Akkor beszélni kell arról, ami Európát sajátossá, mástól különbözővé tette; beszélni kell a kereszténységről biztosan, de éppígy még legalább nyolc-tíz történelmi erőről.

És beszélni kell még egy dologról. Az európai történelem meghatározó kezdeteiben: patrióta, de nemzetietlen történelem. Egyetemes akart lenni, nem pedig elkülönülő. Történelme a befogadás történelme is. Róma már fénykorában nyitott volt a provinciák polgárai előtt. A földrajzi értelemben vett Európa akkor alakult ki, amikor a területére jövő barbár népek (nem konfliktusmentesen) összekeveredtek a római őslakossággal. Európa római is, de brit, germán, szláv is. Ha van európaiság, és ha ma ugyanazzal az erővel és örökséggel bír, mint századok folyamán, azt azzal bizonyíthatja, ha kellő okossággal magába tudja építeni - nem csak cselédnek, hanem európai polgárnak - a cigányt, a kínait, a négert, az arabot, az afgánt: azokat, akit európaiságának tudatában lenéz. Lenézte a római polgár is a longobárdokat. Végül mégis a longobárd vált rómaivá - és a római longobárddá.

*

"Európa földrajzi valóság, melyet az Atlanti-óceán, az Földközi-tenger és az Ural határol. De szellemi valóság is, mely évezredek kultúráját és társadalmi tapasztalatait integrálta magába: a görög, a római, a zsidó, a keresztény szellem teljesítményeit, az arab tudományt, a humanizmus, a felvilágosodás, a szociális felelősségérzet eszméit; ezt az örökséget kívánja a közjó, a szabadság, az egyenlőség, a testvériség, az emberi méltóság szolgálatában egyesíteni, fenntartani, nyíltan arra, hogy javait e közösség határain kívül élőkkel is megossza, s maga is gazdagodjék amazok hozományával."

Ha kell egy alkotmánynak filozofálni, valami efféle (inkább: ennél jobb) mondat lehetne méltó ahhoz, amiről Babits írta: "magát-tépő hazám: Európa".